A fegyverkiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárának anyagából nyújt reprezentatív válogatást a vadász – és céllövő fegyverek közül. A mintegy 80 fegyver a 16. századtól a 20. század első feléig terjedő időszakból származik, megmutatva a vadászat színes világát, az íjászattól a lőfegyvereken át egészen a solymászatig. A kiállítás egyik legkülönlegesebb műtárgya a híres afrikavadász, Kittenberger Kálmán (1881-1958) utolsó vadászpuskája.

A vadászat egyidős magával az emberiséggel, de a későbbiekben elvesztette az elsődleges, létfenntartást szolgáló szerepét és a középkor folyamán a társadalom vezető rétegeinek kiváltsága lett. A vadászat során használt fegyverek ezért mindig a legkorszerűbb típust képviselik, és nagyon gyakran gazdagon ékesítettek csont-vagy nemesfémberakással, véséssel vagy faragással, illetve vadászjelenetekkel és vadállatokkal.

A vadászfegyverek használatának legfontosabb célja mindig a vad leghatékonyabb elejtése volt. Napjainkban a vadászfegyverekről beszélve szinte mindenkinek a puska jut eszébe, hiszen manapság ez a legmegbízhatóbb fegyver. A korábbi évszázadokban azonban fontos szerepe volt az íjnak és a számszeríjnak, nem is szólva a vadászlándzsákról, kardokról, valamint a különböző hurkokról, csapdákról és vermekről.

Az utóbbi néhány évszázad legnépszerűbb vadászfegyvere kétségkívül a puska volt. A 16. század elejétől kezdték használni, de természetesen hatékonyságuk és találati pontosságuk messze elmaradt napjaink fegyvereitől. Egészen az 1860-as évekig fekete lőporral működő elöltöltős puskákat használtak, amelyeket keréklakatos, kovás vagy csappantyús elsütőszerkezettel szereltek fel. A nagyobb találati pontosság miatt a 16. századtól már huzagolással látták el a csöveket, amely viszont a töltési időt növelte meg. Igen gyakran alkalmaztak duplacsövű fegyvereket, sőt már a 17. századtól előfordultak többlövetű, gyakran hátultöltő kísérleti vadászlőfegyverek is. A puskákhoz és pisztolyokhoz tartozó lőportartók, felporzók vagy golyótartók szintén díszes kivitelben készültek.

A lőpor nélküli vadászat legfontosabb távolra ható fegyverei az íj és a számszeríj. Az előbbinek a 17. századból maradtak fenn török és krími tatár változatai, amelyeket elsősorban az erdélyi főurak kedveltek. A számszeríj egészen a 18. század elejéig népszerű vadászfegyver volt, elsősorban azért szerették, mert a lőfegyverrel ellentétben nem ütött zajt. A legnagyobb bátorságot megkövetelő hidegfegyver a vadászlándzsa és a vadászkard volt. Az előbbivel vaddisznóra és medvére, míg az utóbbival szarvasra, ritkábban vaddisznóra vadásztak. Ezeket a fegyvereket csak nagy gyakorlattal lehetett használni, de még így is történtek halálos vadászbalesetek.

A nagyvad és az apróvad vadászata mellett népszerű volt az vízivadászat és a 19. századtól az Afrika vadászat is. Természetesen mindegyikhez más-más típusú fegyvert kellett használni, hiszen a nagyvadra golyóval, míg az apróvadra általában söréttel vadásztak. A vadászkések és tőrök mellett fontos szerep jutott a nagyobb méretű „feltörőknek”, amelyeket a nagyvad feldarabolásánál és kizsigerelésénél használtak.

Az Árpád-kortól igen népszerű a solymászat, ahol legfontosabb szerepe a jól betanított ragadozó madaraknak volt, s bizony egy sólyomért a középkorban egy kisebb vagyont is adtak.

A vadászat azon kívül, hogy komoly fizikai megterhelést és nem kevés bátorságot igényel, nagy felelősséggel is jár, ugyanis mindig a vadállomány védelme az elsődleges, de fontos szerepe van a vadászatnak a vadkár elhárításában, vagy a gondos, az állomány egészséges fejlődését szolgáló selejtezésben is. Magyarországon nemcsak az elmúlt évszázadok során, hanem manapság is a természet védelmét szolgáló, korszerű vadgazdálkodás folyik, amely – reményeink szerint – a jövő évben a Vadászati Világkiállítás ideje alatt az egész világ elismerését is ki fogja vívni.

Kovács S. Tibor
Magyar Nemzeti Múzeum

A kiállítás kurátora:
Kovács S. Tibor (Magyar Nemzeti Múzeum)

A kiállítás főszervezője:
Rodics Eszter (Halász-kastély)